TréningEgyetem

Az analógia

A hétköznapi életben is gyakran előfordul, hogy embertársainknak csak egy kicsi segítségre van/lenne szüksége, amit vagy megkap, vagy nem kap meg. Régen ezt úgy mondták, kátyúba került, elakadt a szekere. Amikor a mondás keletkezett, fizikailag, valóságosan is igaz volt. És hát ilyenkor aki arra járt, vagy a közelben tartózkodott, segített. Nem számított a viszony, gazdag vagy szegény, segítettek az emberek egymásnak. Megtolták vagy kiemelték azt a szekeret, aztán ment mindenki tovább a maga útján.

Ma nem ennyire nyilvánvaló sem a kátyú, sem a segítség. A másokat gátló, boldogulását, célba jutását megakasztó tényezők azonban sok ember életében jelen vannak, ahonnan aztán nem, vagy csak iszonyatos energia ráfordítás révén tudnak kijutni.

És, hát akit sokáig magára hagynak, az már leginkább úgy jár, mint a földúton kátyúban elakadt teherautó. Minél inkább nyomja a sofőr a gázt, a kátyú annál mélyebb lesz. Aminek a megelőzéséhez először elég lett volna néhány ember fizikai segítsége, később a katasztrófavédelem óriás daruja kell.

A jó időben adott segítségre vonatkozik a régi magyar közmondás is: „Kétszer ad, aki gyorsan ad”. Mivel a halogatott segítséggel kifuthat az időből a segítségre szoruló, az akkor már nem segít.

Kitekintés segítés-támogatás témakörben

Losonczi Ágnes Széchenyi-díjas szociológus, társadalomkutató „Ártó-védő társadalom” c. könyvében a következőket írja:

»»Az egészséget óvó gondolkodásban egyre nagyobb szerepet kap az embert támogató társadalmi erőtér, az emberi kapcsolatok működése, illetve annak zavarai. … Hosszú évtizedek kutatásai szerint csaknem annyi baj, ártalom, betegség, származik az emberi kapcsolatok zavaraiból, mint a mikróbák, vírusok világából.««

»»Nemcsak a természeti környezet betegít, hanem az emberi kapcsolatok gyakran mérgezett légköre is. Azért növekedhetnek sokszor tragikussá ezek az ártalmak, mert éppen ott támadják meg az embert, ahol a „legcsupaszabb”, a legsérülékenyebb, mert éppen az kockáztatja életét és biztonságát, amit önvédelmére hozott létre.«« [Ti. az emberi kapcsolatait.]

»»Az ember antropológiai lényegét tekintve „biológiailag társas lény”. Természetes adottságainak társadalmisága úgy fejlődött ki, hogy minden cselekvése, minden célja azokból a kapcsolatokból fakad, amelyek körbeveszik.«« [Család, társ, munkahely, iskola, közösségi média kapcsolatok pl. facebook, társasságának helyei, társadalmi érintkezésének helyei. Lásd még az - elsősorban netező gyerekek és tinédzserek körében elterjedt - internes bántás és zaklatás problematikáját is.]

»»[Az ember] Minden cselekedetét az emberi viszonyokat összeszövő hálórendszer formálja és igazgatja, beleszövődik a legbensőségesebb kapcsolataiba is. Ez a hálórendszer lehet védőháló, de befogó, sőt fogságba ejtő háló is.««

»»Az emberi kapcsolatok minden metszete viszonosságokon alapul, amely egyszerre materiális, emocionális és intellektuális, s amelyben az ember egyszerre cselekvő és szenvedő is.

Kutatásunk során kiáltóan került elénk a terhelés-védelem egyensúlyának megbomlásában vagy fenntartásában az emberi kapcsolatok védő vagy betegítő működése.««

Az idézettek végére még kerüljön ide az „Ártó-védő társadalom” c. könyv alcíme is: „Ahogy a társadalom betegít és gyógyít…”

[Mi a társadalom? A téma szempontjából az embereknek az a minket körülvevő közege, amiben élünk és dolgozunk.]

Összefoglalva

A jó időben adott kisujj-segítség a leghatékonyabb segítség. Ekkor még mindenki olcsón, a legkisebb ráfordítással megúszhatja. A kátyúban lévő ember nemhogy a társadalom hasznos fogaskereke tudna lenni, de előbb-utóbb maga is segítségre szorul. Amíg ott hagyjuk. S minél tovább hagyjuk, annál erőtlenebbül kapjuk vissza.

Arany János ezt saját helyzetére vonatkoztatva így fogalmazta meg: „Múlt tél óta egy betűt sem haladtam – ott vagyok most is a kátyúban, hol akkor a kerekem betörött.”